Írtam egy novellát, ami egy hétköznapi esetet dolgoz fel, a nem túl távoli jövőből. Az írás során nem fűztem hozzá sok reményt, hiszen ilyen és ehhez hasonló esetel már megtörténtek, megfilemsítették, ám mégis sikeres lett. A megjelenése óta, (25. 03. 22.) már több mint 7000 (hétezer) olvasóhoz ért el, és a népszerűsége folyamatosan emelkedik.

A novella megírását egy, a neten elémbukkanó cikk ihlette meg, miszerint japánban egyre joban kezd elterjedni az a szokás, hogy a férfiak a szilikon nők után. (nem a felfújható) most már robotnőket is tartanak, (a valódi nők helyett), társként, akivel lehet beszélgetni, de főleg elmondani nekik, amit másnak nem lehet.

Miről szól a novella?

A nő, aki majdnem ember egy különös, elgondolkodtató novella. Nem harsány, nem akar sokat markolni, mégis ott marad benned. Egy férfiról szól, aki társaságra vágyik, és végül egy női külsejű robot mellett találja meg azt, amit talán már maga sem keresett igazán, a közelséget, a figyelmet, az „emberi” melegséget. De ahogy halad előre a történet, lassan kiderül, hogy a tökéletes társ csak tökéletesen szimulál, és az, amit ő adni tud, valójában egy gép érzelem-utánzata. Minden működik, a beszélgetések, az érintések, a kedvesség. De valami mégis hiányzik. Valami, ami nem tanítható, nem programozható.

A történet egyszerre intimen emberi és hűvösen technológiai. Nincsenek nagy fordulatok, de van benne valami nyugtalanítóan őszinte. Az olvasó végig ott marad a férfi mellett, és vele együtt kérdezi: meddig megyünk el a magány elkerüléséért? Mi elég egy kapcsolatban, és mi az, amit nem lehet helyettesíteni? A robotnő „majdnem” ember. És talán ez a „majdnem” az, ami a legfájóbb.

Ez a novella nem a jövőről szól, hanem a jelenről. Az emberi vágyról, amit egy gép sem tud igazán kielégíteni. Kicsit melankolikus, nagyon emberi. Érdemes elolvasni, és utána egy kicsit csendben maradni.