Átváltozás

Még csak reggel van, a nap is alig kelt fel, de már tudom, hogy ma is olyan napom lesz. Már most rettegek attól, hogy mi fog történni. Bármikor rám törhet ez az állapot, és ha ez megtörténik, akkor annak sok esetben beláthatatlan következményei lehetnek. Mint eddig is mindig, amikor… nem is akarok erre gondolni, próbálom magamtól távoltartani ezt a rémálmot, de néha nem vagyok erre képes. Sajnálom azokat, akiket mellém sodor a sors, amikor éppen…

A legutóbb, amikor ez megtörtént velem… Amikor így átváltoztam, egy harminc év körüli anyuka, aki a babakocsival épp a buszról szállt le, én meg utána vetettem magam és… Egyszerűen borzalmas.

Dr Jekyll vagy Mr. Hyde vagyok? Nem tudom eldönteni, mert mindkét egyéniség az én részem. Dr. Henry Jekyll személyisége szinte angyalinak mondható, amennyiben összehasonlítjuk Mr. Edward Hyde-dal. Mindkettő ugyan az a személy, ám a jellemük teljesen más. Amikor jól érzem magam, amikor minden rendben megy, ám amikor megváltozok, amikor a gonosz maga alá teper, akkor már nem vagyok ura önmagamnak, ilyenkor bármi megtörténhet.

Mint az a nő a gyerekkel a babakocsiban. Próbálom elfelejteni, de nem megy. Amikor becsukom a szemem, mindig magam előtt látom, amikor leszállunk a villamosról, ahogy megragadom a nő kabátját, és ahogy megrántom magam felé. Közben a távolból átszűrődő ordítást is hallom, ami az én hangom, de valahogy mégis más.

„Állj meg te büdös szuka” Ezt hallom, ahogy ordítva mondom a nő hátának, miközben a kabátját rángatom, és amikor visszafordul, látom a szemében a rémületet, de ez sem hat meg, csak ráncigálom őt, miközben a babakocsi önálló életre kel, és csak gurul tovább, aztán a következő kép, amikor a megállóban emberek futnak a guruló kocsi után… Csak pillanatokkal előzik meg azt az autót, ami pont elcsapta volna, amibe a pici talán bele is hal.

Kinézek az ablakon, és elégedetten nyugtázom, hogy ma is gyönyörű napunk lesz. Már akinek ez gyönyörű lehet. Már most érzem magamban, hogy lesz, akinek ez a nap a rémálom kezdete lesz, és élete végéig meg fogja emlegetni. Szarok rá. Na tessék! Máris kezdődik. Biztos vagyok benne, hogy ez a nap is a legrosszabb napok közt lesz nyilvántartva. Legalábbis egyeseknek. De persze nekem is, mert amikor átváltozok, és gonosz dolgokat csinálok, az nagyon rossz, amin nehezen tudom magam túltenni.

Sokat gondolkodtam azon, hogy tudnék ebből kiszállni. Félek ettől, de ezzel együtt nem tudok belőle kilépni. Felmerült már bennem az a gondolat is, hogy véget vetek az életemnek. De sajnos nem vagyok erre képes. Gyenge vagyok. Talán pont ez az oka annak is, hogy annyira kikészülök attól, amiket akkor követek el, amikor átváltozok. Mint egy vérfarkas. Az egyik pillanatban még minden szép és jó, de a következő másodpercben már érzem, hogy ez az idilli állapot, csak egy szalmaláng, amit könnyedén elfúj a vadállati ösztön.

Egészen addig a pillanatig, amig… Egy hete is épp az járt a fejemben, hogy munka után elmegyünk a haverokkal egy sört meginni, amkor leszállt az elmémre a sötétség, és némi szóváltás után, úgy megütöttem egy öregembert a buszon, hogy az eszméletét vesztette. Én persze megléptem a helyszínről, mert szerencsére majdnem üres volt a busz, így senki nem látta az esetet. De egyszer majd rajta vesztek, és leszek szemtanúk is, akik elmondhatják, hogy pontosan mi történt.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem vagyok egyedül. Van négy társam, akik szintén ebben a kórban szenvednek, és akik szintén nem képesek kontroll alatt tartani ezt az állapotot.  Néhány alkalommal beszélgettünk is erről, amiből kiderült számomra, hogy nincs kiút.

Egy alkalommal az egyik társam elmondta, hogy nála ezek a tünetek néha akkor is előjönnek, amikor otthon van. Amint elmondta, ez az állapot sokszor a családjára is rossz hatással van, mert előfordult már, hogy a feleségét, vagy a gyerekeit a szomszédjaiknak kellett kimenteni az őrjöngő családfő karmai közül.

Még jó, hogy nekem nincs családom. El sem tudom képzelni, hogy mi történne akkor, ha mondjuk a gyerekeim jelenlétében jön rám ez az őrület. Még belegondolni a szőrnyű.

Igyekszem mindig nyugodt környezetben lenni, ami megnyugtat, ami elvonja a figyelmem minden másról. Sokat járok a természetbe, kirándulni, és strandolni, ha az idő engedi.

A legrosszabb az utazás. Amikor buszra vagy villamosra kell szállnom, akkor mindig szorongok amiatt, hogy most ne jöjjön elő belőlem az állat. Amikor úgy érzem, hogy mégis, akkor csak egyszerűen leszállok, és gyalog folytatom az utam.

Amig az ebédemet készítem a napsütéses konyhában, megint eszembe jut az a bizonyos eset, amikor egy alkalommal engem vertek meg. Nem is kicsit, napokig kórházban feküdtem, mert tele voltam zúzódásokkal, és a bokám is kificamodott. Hetekig úgy néztem ki, mint akit elütött a vonat. Tele volt mindenem kék-zöld foltokkal, és emiatt nem is tettem ki a lábam a lakásból. Szőrnyű volt az a két hét.

Ám ez idő alatt, megfigyeltem egy érdekes dolgot. Nem jött elő egyszer sem, az átváltozás. Még csak a jeleit sem fedeztem fel magamban. minden rosszban van valami jó, ahogy a közmondás is mondja.

Még két órám van, mert délután mennem kell dolgozni. Nincs hozzá kedvem, de hát mit lehet tenni. Megebédelek, és elindulok, ahogy máskor is minden nap, néha még hétvégén is. Amikor az ebédem elkészül, ledőlök egy kicsit a kanapéra, hogy erőt gyűjtsek a délutáni műszakhoz. Elmélkedek mindenféle hétköznapi dolgokról, amikor elnyom az álom. Persze ezzel nem vagyok tisztában, csak akkor jövök rá, amikor kopognak. Felkelek, kinyitom az ajtót, és megáll a szívem, amikor meglátom, hogy ki áll az ajtóm előtt. Az a kismama, akit egyszer helybenhagytam. Ahogy ott áll, látom a kezében a csomagot, amit felém nyújt, és én önkéntelen mozdulattal érte nyúlok, hogy átvegyem tőle. Amig a kezembe veszem a csomagot, meg is kérdezem tőle, hogy mit hozott nekem, és ő elmondja, hogy a kisfia az, mert amikor kigurult a babakocsi az úttestre, egy autó telibe kapta, és hát a baba meghalt. Így, hogy a gyerek halott, nem tud vele mit kezdeni, és ezért inkább rám bízza. Amikor már a kezemben van a csomag, ami egy pólya, amiben érezhetően van valami…

Amikor a pillantásom pólyában lévő gyerekre esik, akkor felébredek. Francba. Már megint egy rémálom. Lassan összeszedem a holmimat, amit magammal kell vinnem. Tíz perccel később már útra készen állok, majd elindulok a munkába. A buszmegállóban ott áll az egyik társam, aki szintén hozzám hasonló problémákkal küzd. Amig a buszra várunk, az előző nap eseményeiről beszélgetünk.

Néhány perc múlva megérkezik a busz, és mi felszállunk rá. Ő elindul előre, én meg hátra, a jármű vége felé. Amikor a busz elindul a megállóból, akkor én a kabát alá nyúlva előveszem az igazolványomat, hogy az a kabáton kívül legyen. Már érzem a változást, mindjárt kezdődik az őrület. Már nem tudom megállítani, vagy visszatartani, hagyom inkább, hogy mielőbb túl legyek rajta, mert így mindenkinek jobb lesz. Hogy ne késleltessem, lépek egyet előre, és elkiáltom magam.

– Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre bemutatni!