Részlet a mindened elveszíted c. könyvből

Katie

Amikor maghoz tér, az első, amit tapasztal, hogy fáj a feje. Iszonyatosan fáj. A szemét kinyitná, de amint megmozdul a szemhéja, a fájdalom ismét belehasít. Inkább nem is mozdul meg, vár, amig a fájdalom csillapodik. Már percek óta ébren van, csak a hangokra figyel. Érzékeli a neszeket, arra gondol, hogy valaki van ott vele a szobában. Biztos Chloé az, de nem érdekli, csak fekszik, és próbál észhez térni. Forog vele a világ, szédül, és a feje hasogat. Kár volt meginni a vodkát, most már belátja, de akkor este még jó ötletnek tűnt. Aztán eszébe jut David. Soha nem látta még ilyennek. Igazán megijedt tőle, és most már tart is attól, hogy legközelebb mit fog vele csinálni. Talán tényleg nem kellene folytatni. Amit tegnap tett vele az az állat, az már tényleg túlzás volt, ezt nem akarta, és a továbbiakban nem is fog belemenni, nehogy megismétlődjön. Érzékeli, hogy a könnyei végig folynak az arcán, de már nem számít.

Remélem, hogy nem Chloé van itt hanem Steve. De nem, akkor el kellene mondani neki, hogy mi történt, és azt nem akarom. Akkor inkább a tesó kirohanásai, ahhoz már hozzászoktam. A legördülő könnycseppek csiklandozzák, ezért a kezével letörli, aztán újra mozdulatlanságba dermed, és csak a tegnapi események járnak az eszében. Érzékeli, hogy a látogatója, megmozdul, és érzi, hogy oda ül mellé, az ágy szélére. A következő, amit megérez, hogy egy kéz letörli a könnyeket az arcáról. Jaj, ne, ezt biztos Steve. Nem akarok vele erről beszélni. A gondolatra ismét elerednek a könnyei, de most már a sírás határán van, de nem akarja, hogy így lássa, ezért próbál valami másra gondolni. Nem megy.

Lassan kinyitja a szemét, és az első dolog, amit meglát, Steve arca, aki mosolyog rá. Ez jó jel, talán nem haragszik rám.
– Szia. Hogy kerülsz ide?
– Hiányoztál.
– Ha ha, próbálkozz más hazugsággal.
– Ez az igazság.
– Miért vagy itt?
– Mint mondtam, hiányoztál, és mert aggódom érted. Mi történt veled?
Katie becsukja a szemét, és újra a könnyeit hullatja. Pont ezt nem akarta.
– Csak ölelj magadhoz. Súgja halkan, de Steve így is meghallja, és átöleli őt. Katieben, ekkor valami átszakad, és kitör belőle a sírás, ami zokogásban folytatódik. Közben szorosan magához öleli a fiút, aki szintén öleli őt, már amennyire az ágyban fekvő helyzet ezt lehetővé teszi.
Hosszú percekig, így maradnak. Amikor a könnyek, zuhataga eláll, Steve megkérdezi tőle.
– Kérsz valamit?
– Téged.
– Én itt vagyok. Bármi más?
– Pisilni kell.
– Akkor menj. Akarsz valamit enni, vagy inni?
– Nem, még nem, talán majd később.
– Rendben. Menj pisilni utána beszélgetünk egy kicsit. Csak hogy tudd, a tesód este majd meglátogat, de ne kérdezd, hogy mikor, mert azt nem mondta.
– Beszéltél vele?
– Igen, itt volt.
– És?
– Nincs és. Menj.

Katie elindul a fürdő felé, és amikor hátat fordít Stevenek, akkor ő meglátja a hátát, és meghűl benne a vér. Látja, hogy sorban, mindkét oldalon, a lábain, szinte egymást érik a lila foltok, aminek közepében két seb van, amik közt van olyan is, ami vérzik, illetve ami rászáradt már. Ha nem az lenne, aki, akkor ettől a látványtól tuti elájulna, De ő nem tesz ilyet. Megborzong, és már tudja, hogy nem fogja hagyni, hogy ez a kedves lány a vesztébe rohanjon, bármi is az ára, kideríti az igazságot.

Részlet, a Mindened elveszíted c. régényből.